Holokausztkonferencia: Auschwitz a legnagyobb magyar temető

A zsidók deportálásának 75. évfordulójára emlékezve tartottak konferenciát a Széchenyi István Egyetemen, a volt zsinagógában a napokban. A kutatók az elvett vagyon sorsáról, az auschwitzi táborról, a kamenyec-podolszkiji tömeggyilkosságig vezető útról és a munkaszolgálat történetéről tartottak előadásokat.

Győr, 2019. november 3. – SZEhírek, Hancz Gábor, fotók: Májer Csaba József

A Nyugat-dunántúli Magyar–Izraeli Baráti Társaság Egyesület, a győri önkormányzat, a győri városi levéltár, a győri zsidó hitközség és a Milton Friedman Egyetem Magyar Zsidó Történeti Intézete szervezésében holokausztkonferenciát rendeztek a napokban az egykori győri zsinagógában, amely ma a Széchenyi István Egyetem hangversenytermeként működik.

„Emlékezni kötelességünk. Kötelessége a világnak, a nemzetnek, az országnak imával, énekkel, szóval, zenével, emlékművel” – így fogalmazott a résztvevőkhöz írt levelében Szalay-Bobrovniczky Vince civil és társadalmi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkár. Levelét Gecsényi Lajos, a konferencia levezető elnöke olvasta fel, aki megemlítette: a két világháború között Budapest és Miskolc után Győrben élt a legnagyobb létszámú zsidóság hazánkban. Villányi Tibor, a győri zsidó hitközség elnöke fájdalommal említette: a városból több mint hatezer embert deportáltak, akik közül több mint ötezren elpusztultak. Széles Sándor Győr-Moson-Sopron megyei kormánybiztos úgy vélte, a konferencia hozzájárulhat annak felfejtéséhez, miért és hogyan következhettek be ezek a rettenetes, szörnyű események, és nekünk milyen felelősségünk és lehetőségünk van abban, hogy ilyenek soha többé ne forduljanak elő. A győri önkormányzat képviseletében felszólaló Rózsavölgyi László úgy fogalmazott, hogy minden diktatúra először a személyes szabadságot és az emberi méltóságot veszi célba, s „ne legyen kétségünk afelől, hogy azokban a vészterhes időkben bárki áldozattá válhatott, bárki, akinek nem volt megfelelő a származása, a vallása, a politikai hovatartozása”. Fekete Mátyás, a Nyugat-dunántúli Magyar–Izraeli Baráti Társaság Egyesület elnöke a konferenciát kiállásnak nevezte.

Zár alá vett vagyonok

Az eseményen négy tudományos előadás hangzott el. Dr. Botos János, az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem a zsidóság vagyonának sorsáról beszélt. Kifejtette: bár a zsidóság az ország 1944. márciusi német megszállása előtt közvetlen életveszélyben nem volt, de vagyonának elvétele már 1939-től megkezdődött, akkor azonban még valamiféle anyagi ellenszolgáltatás kilátásba helyezésével. A föld- és erdőbirtokok keresztény kézre adása 1939 őszétől folyt, s több mint 750 ezer hektárról született véghatározat 1943 végéig. Ugyanaddig 65 ezer kereskedői és 48 ezer iparosengedélyt vontak vissza. A vállalkozások – főleg a részvénytársaságok – esetében bonyolultabb volt megállapítani, melyik számít zsidónak, ezért ezeknél a vezető testületek árjásítása zajlott le. Mintegy kétszáz malmot is elvettek tulajdonosuktól.

Dr. Botos János elmondta, hogy a nyilas hatalomátvételt követően, 1944 novemberében a zsidó vagyontárgyakat de jure is állami tulajdonba vették.

A kutató szerint a német megszállás után tovább súlyosbodott a helyzet. Egy 1944. áprilisi rendelet alapján a személyes vagyontárgyak kivételével zár alá vették a teljes zsidó vagyont, ami de facto állami tulajdonban került, s azonnal elkezdték szétosztani, árverezni, kiárusítani. Egyes zsidó intézményeket, épületeket a németek megszálltak, kifosztottak. A nyilas hatalomátvételt követően, 1944 novemberében a zsidó vagyontárgyakat de jure is állami tulajdonba vették. Ezek döntő része a második világháború után sem került vissza az eredeti tulajdonoshoz, s bizonyos hányaduk a győztes hatalmak hadizsákmánya lett. Sőt az 1947-es párizsi békeszerződésben rögzített azon kitétel is feledésbe merült mindmáig, miszerint a magyar államnak kell helytállni azokért a károkért, amiket a szövetséges erők okoztak magyar állampolgároknak.  A Rákosi-korszakban a kiépülő sztálinista hatalom a kezelésében lévő zsidó vagyontárgyakat a sajátjaként kezelte és államosította. A rendszerváltás után az állam úgy döntött, hogy a zsidók esetében nem kártalanítás, hanem kárpótlás történik, ami az élő személyekre és az élő örökösökre vonatkozott, de az örökösök nélküli vagyontárgyak kérdése máig nem zárult le. Jellemző az is, hogy a Szovjetunió, illetve Oroszország mindössze két ízben adott vissza néhány festményt, Brezsnyev és Jelcin idején, s az is, hogy a nyizsnij novgorodi tóragyűjtemény szinte kizárólag Budapestről elrabolt tórákból áll.

Mintegy kilencezren szolgáltak Auschwitzban

Dr. Kovács Tamás, a Holokauszt Emlékközpont igazgatója a konferencián tartott előadásában elmondta: a 437 ezer deportált magyar zsidó 80 százalékát a vonatok megérkezése után néhány órán belül megölték Auschwitzban, ami a magyar történelem legnagyobb temetője. Hozzátette: a deportálás nem működött volna a helyi lakosság és közigazgatás nélkül, s ez igaz nemcsak Magyarország, hanem például Hollandia esetében is. Franciaországból, ahol az emberek és a hatóságok kevésbé voltak együttműködők, kevesebb embert tudtak elhurcolni a nácik. A szakember hangsúlyozta: az 1940-ben egy monarchiabeli laktanyát felhasználva létrehozott auschwitzi táborban működése során mintegy 8500–9000-en teljesítettek szolgálatot, nemcsak németországi, hanem magyar-, horvát-, lengyelországi és balkáni németek is, s ezzel a ténnyel keményebben kellene szembenézni minden közép-európai országban. Közülük egyébként később csupán mintegy száz ember ellen indult utóbb per.

 

Dr. Kovács Tamás, a Holokauszt Emlékközpont igazgatója az auschwitzi táborról beszélt a konferencián.

Német nyomás nélkül döntöttek

Dr. Stark Tamás, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa az 1941. augusztusi kamenyec-podolszkiji tömegmészárláshoz vezető útról beszélt, amikor németek 23.600 – közte 16 ezer magyarországi – zsidónak minősített embert gyilkoltak meg. Őket a magyar hatóságok gyűjtötték össze és toloncolták a Dnyeszteren túlra. „A deportálás a magyar kormány döntése volt, német nyomás nélkül” – állapította meg a kutató. Egy 1944-es szovjet vizsgálati jelentés megállapítása szerint az áldozatok 35 százaléka halt meg azonnal, 50 százalékát sebesülten, 15 százalékát élve temették el.

Dr. Stark Tamás úgy vélte, a deportálás előtörténete visszavezethető 1918–20-ig, s a magát kereszténynek és nemzetinek valló Horthy-rendszer lényegéhez tartozott: a zsidókat nem tekintették a magyarság részének. A kitelepítés gondolata már a húszas évek elején többször napirendre került. Dr. Stark Tamás elmondta: nem igaz, hogy Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter azért állította le a deportálásokat 1944 augusztusában, mert értesült arról, hogy mi történt az elhurcolt emberekkel. A valós ok az volt – amit ő maga a nemzetgyűlésben később el is mondott –, hogy a németek kérték az intézkedést, mert nem szerették volna, hogy a keleti fronton a német hadsereg mögött több ezer magyar zsidó mozogjon. „A magyar kormány felelőssége nem a tömeggyilkosságban van, hanem abban, hogy amikor eljutottak hozzá az információk, lezárta a határokat, s nem engedte meg az életben maradottaknak, hogy visszajöjjenek. Ennek következményeként ők később újabb tömeggyilkosságok áldozatai lettek” – szögezte le.

Megalázások, kegyetlenségek

Dr. Szécsényi András, a Milton Friedman Egyetem Magyar Zsidó Történeti Intézetének tudományos főmunkatársa a munkaszolgálat történetét vázolta fel. Elmondta: a két világháború között több országban jött létre civil munkaszolgálat, amelyben a részvétel önkéntes volt. Magyarországon például a Turul Szövetség alakított ilyet. Ettől teljesen eltért az 1939-ben létrehozott munkaszolgálat, amelyben a részvétel kötelező volt a behívottak számára. A szervezet 1940 nyarától, de főleg 1941-től vált egyre inkább zsidóellenessé, miután a honvédelmi minisztériumban nagyszámú antiszemita tisztviselő dolgozott, akik sürgették, hogy a honvédségből zárják ki a nem keresztény magyar állampolgárokat. Három évvel később egy másik törvénycikk kimondta, hogy zsidók fegyveres szolgálatot nem teljesíthetnek, csak munkaszolgálatosok lehetnek, rendfokozat nélkül.

A zsidó munkaszolgálatosok megalázását sok jogszabály, utasítás célozta: a kezdetben nemzeti színű karszalagot sárga – a kikeresztelkedettek esetében fehér – váltotta fel, kiskönyvük fedlapját pedig nagy, piros zs betűvel látták el. Dr. Szécsényi András szerint helyzetüket meghatározta, hogy az adott parancsnok, illetve az adott katonák hogyan bántak velük. Sok volt a visszaélés: kikötések, a tábori posta megtiltása, az élelmiszercsomagok megdézsmálása, elkobzása, szabadságmegvonás és más kegyetlenségek. Két századnál bizonyíthatóan tizedelésre is sor került. Emellett gyakran különösen veszélyes munkákra alkalmazták őket, például aknák felszedésére, frontvonalban – fegyvertelenül, civil ruhában – tankcsapdák telepítésére. Akadtak azonban olyanok is, akik segítettek rajtuk. Ilyen volt például Reviczky Imre, a nagybányai közmunkaszolgálatos zászlóalj parancsnoka, aki megtiltotta a bántalmazást, 1944-ben pedig több ezer zsidót hívott be, hogy megmentse őket a deportálástól. A legrosszabb sora a keleti fronton szolgáló 40–50 ezer munkaszolgálatosnak volt, valamint azoknak, akik a szerbiai Borba kerültek, mint Radnóti Miklós is.

Események

Levelező tagozat óráinak időpontja 2019. november 22. - 2019. november 23.
Szenátusi Ülés 2019. november 25. 14:00 - 16:00